kibbaszott jó koncert volt, és akkor még finoman fogalmaztam. pedig próbára tették a türelmemet rendesen. hattól kilencig volt két kisfilmfesztivál, egy előzenekar, szerelés, tököm tudja. már komolyan azon gondolkodtam, hogy feladom. sarkon fordulok, és lelépek. aztán megszólaltak a gitárok, és elkezdődött a bő kétórányi zúzás a színpadon. ilyet nem játszottak:

hát erről nekem leginkább azok a cipők jutnak eszembe, amit a nyolcvanas években a boltosnénik és a nővérkék viseltek. van, aki pénzt ad ilyenért?

az, hogy ma reggel már harmadszor irtottak, fertőtlenítettek, mittomén a lakosztályomban mióta itt vagyok, kissé nyugtalanít azért.

ma délelőtt három órát töltöttem takarítással. ezt a tényt objektíve szemügyre véve arra a megállapításra jutottam, hogy a frusztrációm felsőbb szintre lépett. na mindegy. de legalább rend van és tisztaság.

útitárs kerestetik.

jelentem: ma boldog voltam. mi több - vagyok. csak úgy. sokat és eredményesen dolgoztam hétvégén és tegnap, kialudtam magam, szeretem - és egyelőre úgy tűnik, jól is végzem - a munkámat, volt időm reggel kávét főzni és zenét hallgatni. a nap jó részében tehát mosolyogva tettem a dolgom, az egyetlen - és naggyon szimpatikus - férfikollégámmal ebédeltem, miközben értelmes társalgást folytattunk. kipihent vagyok és nagyjából kiegyensúlyozott. össze tudnék szedni 3-4 dolgot, ami zavar, vagy legalábbis nyugtalanit, de alapvetően kifejezetten jól vagyok. csak szerettem volna, hogy ez itt álljon, mert lehet, hogy majd egyszer szeretném visszaolvasni.

szivem csücske kérdezte a múlt héten, hogy beoltattam-e már magam, és miért nem? aztán a lelkemre kötötte, hogy menjek el orvoshoz, irassam fel, adassam be. utánaérdeklődtem, lássa, fontos nekem az egészségem, de csupa értetlen tekintetbe ütköztem. itt nincs H1N1 elleni vakcina, Lengyelország nem rendelt, mert a WHO? nem garantálja egyik oltóanyag hatékonyságát sem. időközben viszont informálódtam a kurucinfón is, és most már tudom, hogy a lengyelek nem felelőtlenek, hanem tulajdonképpen csak igazi magyarok, akik ellenállnak egy újabb zsidó ármánynak.

megvallom, egyedül érzem magam mostanában. mármint nem a szó szoros értelmében, mert alapvetően nincs bajom az egyedülléttel, hanem konkrétabban: túl sok időt töltök női társaságban, már ha egyáltalán. a férfiak , akiket itt ismerek, vagy öregek vagy nősek, vagy öregek és nősek, vagy lengyelek. a lengyel férfiakkal an sich nincs semmi bajom, csak egész egyszerűen nem tudok rájuk úgy tekinteni, mintha férfiak volnának, mert nem találok bennük az égvilágon semmi férfiasat. majdnem ugyanolyan egyenarcúaknak látom őket, mintha kinaiak volnának, a kivétel nagyon kevés. tekintve, hogy nem rövid időre érkeztem, ez kissé kétségbe ejtő. persze lehet, hogy majd megtanulom az arcukat, de ezt egyelőre nehéz elképzelni. otthon (és a németeknél is) elég volt egy pillantást vetni valakire, hogy véleményem legyen róla, ami többnyire helytállónak is bizonyult. itt pedig semmi. ajtó - himnemű lengyel - fenyő - szék - himnemű lengyel - autó stb. kb. ennyi szerepük van számomra a városképben. utána is nézek egy berlini repjegynek.

a holnapomat azzal fogom tölteni, hogy megpróbálok szert tenni egy tartózkodási engedélyre. sokan kiröhögtek, azt mondják, ez még senkinek sem sikerült elsőre. na de majd én. plusz megkaptam az első fizetésemet, illetve rögtön az első kettőt, mert itt előre fizetnek. egy tudományos fokozattal nem rendelkező egyetemi oktató ennek megfelelően havi nettó 1540,47 Zł-t keres, ami kb. 100.000 forint. hm. kiváncsi leszek, meg lehet-e ebből élni. mindenesetre megpróbálom. mondjuk nekem nem kell fizetnem a lakásért egy fillért sem, de a többieknek igen. durva.

éreztem, hogy ismét nemet kéne mondanom az invitálásra, csak már nem volt pofám. így esett, hogy hajnali négy - fél ötre sikerült hazaérni egy jazzklub alsó majd felső szintje, egy melegklub után. és persze volt pár sör, illetve életem eddigi legjobb gin-martinije hangulatkeltőnek. az egyik meleg csávó megállított a mosdó felé, és azt mondta, hogy I just LOVE your  tie, szóval innen üznem Dreamnek, hogy ne merjen többé beszólni miatta, a nyakkendőm átment a legkomolyabb stilusteszten.

ma este pedig echte lengyel házibuliban voltam, mármint egy olyan üldögélős-ivós-beszélgetős-játszósban. jó kontraszt volt a tegnap estéhez, és megállapitottam egyben, hogy határozottan gyarapszik a lengyeltudásom, mégha egyelőre csak a passzív is. nem reménytelen az ügy. és jó volt majd' öt év után viszontlátni A-t. szerencsére a lényeges dolgokban nem változott.

a szőke kiscsaj - kinézett vagy tizenhatnak - fél kézzel kormányozta a csuklósbuszt a reggeli, belvárosi forgalomban, a másik kezében a mobilját tartotta, és heves, érzelemdús társalgást folytatott valakivel. álltam mellette, egy üveg választott el minket, és annyira szürreális volt az egész jelenség a varsói szürkeségben, mint Tündér Lala.

elköltözni egyáltalán nem egyszerű. átirányíttattam a leveleimet a családomhoz, hogy ha történne valami postailag, akkor ne legyen gáz, mert mondjuk három hónapig nem olvastam el valami fontosat. ennek az a mellékhatása, hogy a családtagjaim, akik még mindig nem ismernek engem eléggé, vagy esetleg túlságosan is jól ismernek, nem tudom, heti rendszerességgel kapnak szívinfarktust (ez elsősorban az anyámra jellemző), mert kap egy számlát magas összegről, csekk mellékelve, vagy más tájékoztató jellegű csomagokat. ilyenkor felhív, és megnyugtathatatlan, ideges leszek, összeveszünk. másnapra elszégyellem magam, felhívom, bocsánatot kérek. ez a forgatókönyv. ma kikapcsolták a telefonomat, amit elvileg a számlámról vonnak. ilyenkor arra gondolok, hogy lám, az anyám megmondta. bosszantó, amikor az anyáknak igazuk van. 

igaz, hogy még csak október van, de ma sütött a nap. néztem a szobából, és fordítottam. az erikákat is meglocsoltam a balkonon meg a bukszust. örültek neki. lehet, hogy az átültetéssel sem kéne megvárni, míg A. meglátogat. az ablakon belüli teszkónövények meg nőnek, mintha húznák őket.

amúgy kurvajó hétvégém volt Krakkóban, csak írni már nincs kedvem róla. viszont - merthogy vásárolni is voltunk - elmesélem, hogy találtam egy cipőboltban egy aranyszínű, bogyóillatú, elegáns, fűzős gumicipőt.tudom, hogy hihetetlen, de tényleg van ilyen, mg testvérkéi is voltak, és majd utólag mindenképp mellékelek képet is. legkésőbb akkor, amikor megvettem.

- Szokott Varsóban sütni a nap novemberben?

- nem. - vágja rá öt ember gondolkodás nélkül.

tényleg nem nagyon látni a napot errefelé. szürke van meg köd meg mindenféle esők, az aprószemű, észrevétlenül bőrig áztatóstól a szakadóig minden. az állatvilággal viszont továbbra is napi kapcsolatban vagyok. nem, a csótányokkal még nem találkoztam, de patkányt láttam már a kinai piactól a bazársor felé futni (azóta nem veszek ott tejet). továbbá zavarba hoztam múltkor egy rókát, nem igazán tudta, melyik irányba kezdjen el futni az éjszakában, egy ideig tépelődött, és elindult jobbra, meggondolta magát, rám nézett, aztán balra el, de aztán megint vissza, látszott, hogy gondban van. nem segitettem neki. szarkák is vannak bőven meg dolmányos varjak, viszont ami nálunk nem nagyon van, vagy akár egyáltalán nincs, itt meg de, azok a csókák. a csóka pont olyan pofátlan dög, mint a szarka, de most ősz van, ezért nem konfrontálódom velük.

holnap este, munka után Krakkóba megyek, hogy találkozzam a barátaimmal, akik jönnek hosszúhétvégézni - itt csak két ünnepnap van karácsonyig, és az egyik hétvége, a másik napon meg amúgy sem dolgoznék -, kb. tiz éve jártam utoljára Krakkóban, és csak arra emlékszem, hogy nagyon hideg volt, hóvihar, és olcsóbb volt a Ten new songs album, mint nálunk, azóta is rajta van a ZET-matrica a tokon, hogy nem néztem meg a Hermelines hölgyet a múzeumban, viszont a Witkiewicz-múzeumot igen (ott legalább meleg volt).

pl. azért jó külföldre költözni, mert olyan dolgok tudnak boldoggá tenni, mint hogy elsőre a megfelelő kijáraton jövök fel egy aluljáróból. most őszintén: Bp.-n max. ízeset káromkodtam, ha nem sikerült.